IV. S z e m i n á r i u m - Az Európai jog

Az EU jogköre, a szubszidiaritás elve

Az Európai Unió a tagországok által ráruházott jogkörének megfelelően jár el. Az 1999. május 1. óta hatályban lévő Amszterdami Szerződés nagyon pontosan leírja ezt a jogkört. Az Európai Uniónak önrendelkezési joga van a mezőgazdaság, kereskedelem és a szállítás területén. Ezen a három területen a közösségi intézmények hozzák a közös, európai szintű döntést, melyben a tagországok képviselőik szavazatával vesznek részt a mezőgazdaság a legrégebbi és a legnagyobb költségvetésű közösségi politika (az Unió költségvetésének közel 44 százaléka) az egységes belső piacon a dolgozók, az áruk, a szolgáltatások és a tőke szabadon mozognak. Kiegészítésképpen az Európai Unió bevezeti az egységes valutát az utazás megkönnyítése érdekében az Unió támogatja a transzeurópai autópálya- és vasútépítést, mint például a TGV Párizs-Brüsszel-Amszterdam-London vonalának megépítését.

Az Európai Unió megszervezi a tagországok közötti együttműködést

Az oktatás, a szakképzés, az egészségügy, a kutatás, a kultúra, a társadalombiztosítás és a vidékfejlesztés terén minden tagország megőrzi teljes autonómiáját és nemzeti jellegét. Az Európai Unió ezeken a területeken akkor avatkozik be, amikor a közös fellépés vitathatatlanul hatékonyabb, mint egy-két ország elszigetelt akciója. Ezt nevezik a szubszidiaritás elvének.

Például:

szociális téren az Unió minimális garanciákat követel a nyugdíjak összegére, a szülési szabadságra és a munkahely biztonságára vonatkozóan, hogy megóvja polgárait a .szociális dömping"-től, ami arra késztetné a vállalatokat, hogy kevésbé szigorú szociális követelményeket támasztó területre települjenek át;

kutatás terén a tagországok új termékek kifejlesztését célzó laboratóriumi programjait finanszírozza;

oktatás terén arra biztatja a 15 tagország iskoláit és az egyetemeit, hogy olyan oktatási programot dolgozzanak ki, amely lehetővé teszi, hogy a fiatalok tanulmányaik egy részét egy másik európai országban végezzék;

kulturális téren történelmi jelentőségű műemlékek helyreállítását finanszírozza, ösztönzi az európai audiovizuális műalkotások terjesztését;

A környezetvédelem terén a környezetszennyezés elleni normák betartására és biztonsági rendszereik megerősítésére kényszeríti az autógyárakat és a vegyi üzemeket.

Külpolitika, védelmi politika és belpolitika terén az unió jogköre szűkebb.

Ezeken az érzékeny területeken a tagországok megőrizték teljes szuverenitásukat. Az együttműködés kormányközi keretek között zajlik.

A jövő Az Európai Unió 15 tagországának jóváhagyása után az 1997. október 2-án aláírt Amszterdami Szerződés 1999. május 1-jén lépett életbe. Ez az új szerződés tovább tágítja az Európai Unió hatáskörét, nevezetesen a munkaügy és a bevándorlás terén. A döntési folyamattal kapcsolatban bevezetett módosításait néhány tagország elégtelennek tartja. Ezért ezek az országok azt kérték, hogy az Európai Unió további bővítése előtt reformálják meg a közösségi intézményeket.

A szubszidiaritás elve

Az Amszterdami Szerződés külön határozatban erősíti meg a szubszidiaritás elvét. A kizárólagos közösségi hatáskörökön kívül (mezőgazdaság, szállítás, kereskedelem), az Európai Unió csak akkor cselekszik, amikor a közösségi szintű eljárás hatékonyabb, mint a nemzeti, regionális vagy helyi szintű cselekvés. A szubszidiaritás olyan jogi alapelv, amelyre az Európai Közösségek Bírósága hivatkozhat. Ebből az alapelvből az következik, hogy az Európai Unió hatásköre bizonyos esetekben kitágítható, bizonyos esetekben korlátozott.

Közösségi célok és közösségi politikák

A Római szerződés 2. cikkelye alapelvként rögzíti: "A közösség feladata a közös piac és a gazdasági és pénzügyi unió létrehozásával... közös politikák és tevékenységek végrehajtásával előmozdítani... a gazdasági tevékenységek magas szintű konvergenciáját.... a gazdasági és társadalmi kohéziót a tagországok között."

Az egységes piac megvalósulása négy alapvető jog korlátozásmentes, szabad gyakorlását hozta magával. Ezek:
az áruk szabad mozgása
a személyek szabad mozgása és a letelepedés szabadsága
a szolgáltatások szabad mozgása
a tőkemozgás és a fizetési forgalom szabadsága

A belső piac megteremtését célozzák a közösségi politikák is:
a közös agrárpolitika (KAP, angolul CAP)
a közös közlekedéspolitika
a közös kereskedelempolitika
a versenyre vonatkozó közös szabályok
a szociális politika, az oktatásra, a szakképzésre és az ifjúságra
az adózásra
a fogyasztóvédelemre
a környezetvédelemre
az európai szabványokra és a termékmegfelelésre
a kutatásra és fejlesztésre vonatkozó közös szabályok

Közösségi jog a célkitűzések megvalósításának szolgálatában

Az Európai Közösség célkitűzéseinek megvalósítását autonóm jog-rendszer szolgálja, amelynek sajátos jogalkotási folyamata, jogforrásai és hierarchiája van.

A jogalkotási folyamatban az egyes kérdésekben döntéshozatalra jogosult intézményeket a Szerződések külön rögzítik. A Tanács, a Bizottság és az Európai Parlament jogosítványai eltérőek. A Bizottság nem jogalkotó, felelőssége a jogszabályok kezdeményezése és azok végrehajtása. A tulajdonképpeni jogalkotó a Tanács, amely a Bizottság javaslatait elfogadja vagy elutasítja. A Parlament szerepe korábban a szerződés által előírt esetekben a konzultáció volt, az Egységes Európai Okmány és a Maastrichti Szerződés életbelépését követően jogosítványai azonban kibővültek: hozzájárul és együtt dönt mindazokban az esetekben, amikor vétójoga van. Ily módon a nemzeti érdekek fóruma (a Tanács) mellett szerepet kapnak a döntéshozatali folyamatban a közösségi (a nemzetek feletti) érdekek megjelenítői (a Bizottság és az Európai Parlament).

A jogforrások hierarchiájában a legmeghatározóbbak értelemszerűen az alapító szerződések, az egyes csatlakozási jegyzőkönyvek (és azok módosításai), valamint a tagállamok közötti nemzetközi egyezmények. Ezek alkotják az ún. elsődleges joganyagot. A másodlagos joganyagot a Közösség alkotta szabályok képezik: a rendeletek, az irányelvek, a határozatok, mellettük az ajánlások és a vélemények. Ezeken belül is felállítható a fontossági sorrend:

- a rendeletek - elfogadásuk után - kötelező erejűvé válnak vala-mennyi tagországban (legerősebb jogforrás), anélkül, hogy azokat az egyes tagországoknak külön át kellene ültetniük a nemzeti jogrendbe. Életbeléptetésükhöz az egyes tagállamok belső jogi aktusa nem szükséges, közvetlenül alkalmazandó jogszabályok
- az irányelvek azokat a közös célkitűzéseket rögzítik általános jelleggel, amelyeket az egyes tagországoknak külön át kell ültetniük nem-zeti jogrendjükbe. Életbeléptetésükhöz nemzeti jogi aktusok szüksé-gesek. Az irányelvek a jogharmonizáció legfontosabb eszközei
- határozatok államigazgatás jellegű intézkedések, nem általános hatályúak, csak meghatározott címzettekhez szólnak, s csak azokra nézve bírnak kötelező erővel.

A kötelező erejű jogforrások közé sorolandók a Közösség harmadik országokkal kötött nemzetközi egyezményei, a közösségi jog általános elvei, valamint a bírói jogalkalmazás teremtette jogértelmezések.

A közösségi vívmányok (acquis communautaire) a vázolt közösségi jogforrásoknál szélesebb körben ölelik fel a Közösség által kibocsátott rengeteg szabályzatot és intézkedést. A kötelező erejű jogforrások mel-lett részét képezik a különféle vélemények, ajánlások és célkitűzések, amelyek kötelező erővel nem rendelkeznek ugyan, de figyelembevételük ajánlatos, s mellettük a Bizottság biztosainak körlevelei (letters of the Commissioner), a különféle közlemények (Communication), a kö-zösségi programok (actions plans) stb.

Az egyes jogforrások alkalmazásánál kialakultak azok a játékszabályok, amelyek az egységes piac működésének törvényszerűségeit alapvetően meghatározzák. Ezek közül első helyen említendő a közösségi jog elsőbbsége a nemzeti joggal szemben még akkor is, ha a kettő üt-közne. Erre vonatkozóan ugyan az elsődleges joganyag (az alapító szerződések) kifejezetten nem rendelkezik, de az Európai Bíróság - az említett három mellett a negyedik legfontosabb intézmény - gyakorla-ta e vonatkozásban meghatározó jelentőségű. A szupremácia (prima- tus) elve visszamenőleg is érvényesül: a közösségi jog mind a korábbi, mind a később keletkezett nemzeti jogszabállyal szemben elsődlegesen alkalmazandó. A szupremácia elve nemcsak a tagállamok belső jogá-val szemben, hanem a tagállamok közötti nemzetközi szerződésekkel szemben is érvényesül.

A közösségi jog természetéből fakad annak közvetlen hatálya is (direct effect). Ez azt jelenti, hogy a nemzeti bíróságok előtt is közvetlenül hivatkozni lehet a közösségi jogra, s nem hozható olyan nemzeti átültető jogi intézkedés, amely a közösségi szabályozást korlátozná. A közvetlen hatályú jogforrásokat (alapszerződés előírásai, rendeletek) azok egyértelműsége és precizitása okán a nemzeti bíróságok közvetlenül is alkalmazni tudják minden olyan ügyben, amikor egy természetes vagy jogi személyiségű vállalkozás ezeken alapuló jogosultságát kívánja érvényesíteni.

Kiemelendő a szubszidiaritás elvének érvényesülése is. Ez azt jelenti, hogy mindazokon a területeken, amelyek nem esnek a Közösség kizá-rólagos hatáskörébe, a Közösség csak akkor és ott hoz intézkedéseket, ahol azok a közösségi célok megvalósulását jobban segítik, mint a tagállamok intézkedései.

Utalni kell az ún. negatív jogalkotásra is, amelynek keretében az egyes tagállamok hatályon kívülre helyezni kényszerülnek azon nemzeti jog-szabályaikat, amelyek ütköznek a közösségi joggal. Ez a deregulációs folyamat volt az előzménye annak, hogy az egyes szabadságjogok kor-látozások nélkül érvényesülhessenek.

A dereguláció mellett természetesen az ún. pozitív szabályoknak, az egységes szabályoknak a megalkotása hasonlóan nagy jelentőségű. A re-reguláció, a jogharmonizáció az Egységes Európai Okmány ered-ményeként gyorsult fel: az okmány melléklete mintegy háromszáz irányelv - többségi szavazással megvalósuló - elfogadását írta elő 1992-es határidővel. Az uniformizáló jellegű, részletes szabályozás he-lyett megelégedett az ún. minimum harmonizációval: az általános elvek rögzítésével, a minimálisan szükséges egységes szabályozóssal, s a részletek kimunkálását a tagállamokra bízta (lehetetlenné téve ezzel, hogy a tagállamok egyes kérdésekben a közösséginél szigorúbb nem-zeti szabályokat tartsanak fenn, illetve vezessenek be).

A közösségi jog szükség esetén segíti a jogot alkalmazó bíróságot és a jogvédelmet is biztosítja a jogot alkalmazó bírósággal szemben. A jog-anyag elsődleges alkalmazói az egyes nemzeti bíróságok, így fennáll-hat a veszélye annak, hogy azok elérő jogalkalmazási gyakorlatot va-lósítanak meg. Ennek elkerülése érdekében a jogalkalmazó nemzeti bí-róságok ún. előzetes határozat keretében kérhetik az Európai Bíróság értelmező állásfoglalását. Ez egyúttal iránymutató a nemzeti bíróságok részére a közösségi jogértelmezést illetően. (Jelenleg egy ilyen eljárás általában 17 hónapig tart.) Az előzetes határozathozatali eljárások igen gyakoriak, az Európai Bíróság döntéseinek mintegy felét ilyen előzetes határozatok alkotják.

Értelmező állásfoglalást valamennyi tagállam valamennyi bírósága kérhet. Ilyen eljárás indítására kötelezett minden olyan bíróság, amely egy konkrét kérdésben a nemzeti jog alapján nem tud állást foglalni. Az értelmező állásfoglalás kötelező és visszamenőleges hatályú.

A közösségi jog lehetőséget nyújt semmisségi eljárás megindítására és minden érintett számára. Ezzel egy sérelmesnek ítélt közösségi döntés jogszerűségét lehet felülbíráltatni (annak nyilvánosságra hozatalától számítva két hónapon belül).