Bevezetés

A víz kémiai, fizikai, biológiai tulajdonságai alapján az élet, a társadalmi tevékenység számára nélkülözhetetlen, ezért a Földön a legszélesebb körben használt vegyület.

A társadalom, a termelés fejlődésével a víz iránti igény egyre növekszik, ugyanakkor a rendelkezésre álló vízkészletek nem változnak, sőt a termelésben, fogyasztásban történt használatával minősége romlik. Ennek következménye, hogy a víz emberi használatra való alkalmassá tétele, a környezet megóvása, a vízi élet feltételeinek megteremtése egyre költségesebb.

A víz az ember és a környezet számára való jelentőségét illetve az ezzel kapcsolatos feladatokat az Európa Tanács 1948. május 6.-án Strasbourgban, a 12 pontban deklarált “Európai Víz Chartában” a következők szerint határozta meg.

1. Víz nélkül nincs élet. A víz érték és létfontosságú környezeti elem.
2. Az édesvíz készletek nem kimeríthetetlenek. Ezért ezeket meg kell őrizni, ill. védeni.
3. A víz szennyezése veszélyes az ember és más vízfüggő élőlények számára.
4. A víz minőségének ki kell elégítenie a különböző használatok igényeit, különösen az emberi egészség szempontjából lényeges követelményeket.
5. A használt vizek vízfolyásokba vezetésével a víz minősége nem akadályozhatja annak további termelési illetve személyes célú használatát.
6. A vízkészletek megőrzése szempontjából a növényvilág és különösen az erdők szerepe igen nagy.
7. A vízforrásokat meg kell őrizni.
8. A vízügyi hatóságoknak meg kell tervezniük a helyes vízgazdálkodást.
9. A vízvédelem szükségessé teszi a szakoktatás, a tudományos kutatás és a nyilvánosság tájékoztatásának intenzifikálását.
10. A víz közös tulajdon, melynek értékét mindenkinek fel kell ismernie. Az egyének kötelessége a víz célszerű és gazdaságos használata.
11. A vízgazdálkodást természetes vízgyűjtő területek és nem politikai illetve adminisztratív határok keretében kell megvalósítani.
12. A víz nem ismer semmiféle határokat, ezért mint közös forrás nemzetközi együttműködést tesz szükségessé.

A korlátozott mennyiségben rendelkezésre álló vízkészlet nem megfelelő hasznosítása veszélyezteti mind a környezetet, mind a fenntartható fejlődését.

Ezért egyre inkább felerősödött az a felismerés, hogy az emberiség egészsége, élelmezésének biztonsága a különböző ökoszisztémák mind nagyobb veszélybe kerülnek, ha a múlthoz képest nem gazdálkodunk ésszerűbben a különböző természeti erőforrásokkal, egyebek között a vízzel.

Ez a felismerés késztette a különböző országokat a víz védelmet szolgáló jogszabályok megalkotására.

Ennek szellemében született hazánkban a társadalom változásokat is figyelembe vevő 1995. évi LIII. törvény a környezet védelmének általános szabályairól, illetve az 1995. évi LVII. törvény a vízgazdálkodásról.

Nemzetközi szinten számos egyezmény született a tengerek, az országhatárokat átlépő vízfolyások és nemzetközi tavak védelméről.

Ugyancsak foglalkoztak a víz védelmével a különböző környezetvédelemmel foglalkozó nemzetközi ENSZ konferenciák (A Stockholmban megrendezett I. Környezetvédelmi Világkonferencia, a Rio de Janeiroban 1992-ben megrendezett “Környezet és fejlődés konferencia”).

Az édes vízkészletekkel kapcsolatos világméretű aggodalmak első alkalommal az ENSZ 1977-ben, Argentínában megtartott Vízügyi Konferenciáján fogalmazódtak meg a “Mar del Plata-i” akciótervben. Ennek alapján kezdeményezték többek között a “Nemzetközi Vízellátási és Csatornázási Évtizedet”, melynek keretében hazánkban is erőfeszítéseket tettek a vízellátás és csatornázás javítására.

Az azóta eltelt évek során világszerte fokozódott az a felismerés, hogy az édesvízkészletek kiaknázhatósága és minőségének megőrzése egy széles nemzetközi együttműködést igényel. Ennek szellemében került sor Írország fővárosában, Dublinban, 1992-ben 113 ország vezető szakembere és az ENSZ szakértők részvételével a “Víz- és Környezet” Nemzetközi Konferencia megrendezésére. Az itt megfogalmazott és elfogadott “Dublini Nyilatkozat” a vizekkel kapcsolatos aggodalmakat és megfogalmazásokat politikai felhívás formájában hozta a kormányok és a közvélemény tudomására.